Hova tovább?

Igaz, még két év van hátra, azonban az ember soha nem kezdheti elég korán. Én, ma csak úgy puszta felindulásból látogattam el az ezért felelős oldalra, s mire végiglapozgattam azokat a főiskolákat, egyetemeket, konkrétan húsz ősz hajszállal öregedtem.

Arról azért nem volt szó, hogy kínozni is fognak minket!

Szép dolog a továbbtanulás, ámde már a programokat fárasztó volt végigolvasni. Jelenleg tanácstalan vagyok, merre induljak (előre, utcaseprőnek, kevés belőlük a lelkiismeretes), egyelőre a nagy cél a felnőtté válás, viszont az meg nem hozza magával a döntést, a fene vinné el!
Éppen kinéztem egy szimpatikus szakmát számomra, ami viszonylag közel áll hozzám. Az egy dolog, hogy eleve megpróbálni is egy megméretettés, s az se biztos, hogy élve kerülsz ki onnan (nem, nem dublőrnek készülök), mert ülni ott a székben, szorongatni a kis mappádat, benne azzal a két papírral, amit nemrég töltöttél le Internetről, nehogy "szürke egér szindróma" miatt elhajtsanak, elég bizarr.
Kommunikáció? Menni fog az.
A felvételibizottság: Üdvözlöm!
Én: Ööööö.
Felvételibizottság: Na, azzal az erővel forduljon ki ebből a teremből, amilyennel ide befáradt.

Még mielőtt valaki beszólna esetleg, hogy nem így történik, nem ismer pontosan engem. Az egy dolog, hogy maga a Katasztrófa, Síva, a pusztító és a Szerencsétlenség lakozik bennem, ámde ezeknek az elegye... jobb, ha bezárnak egy gumiszobába.
Vegyük az alábbi helyzetet:

Biztonsági őr, koncerten: rajongó vagy?
Én, mint egy izgatott csivava, ugrálok le-fel, és nem azért, mert pisilnem kell: IGEN!
Biztonsági őr: Akkor takarodj vissza a sor végére.

Én pedig búslakodva, hússzor is visszanézve, hátha meggondolja magát, megyek vissza húsz kilométert, csakhogy kiálljam a sort újra és újra, míg el nem mennek a kedvenceim. Ergo, mikor a mázlit osztották, én nagy valószínűséggel a mustárt ehettem össze a cseresznyével, és éppen jótékony hatásait élvezhettem. Vagy szimplán nem szóltak nekem.
Múltkor is, mikor a harmadik fellépésemen hívtak ki név szerint, tőlem magasabb emberek voltak a fellépők. Először volt egy kis kisebbségi komplexusom, azért, mert mindegyikük kezdődött három méternél, és velem ellentétes neműek voltak. Valahogy ellensúlyoztam ezt az érzést, mert nekem sikeres a mellre gyúrás, így mondhatni, nagy mellbedobással csörtettem ki, mikor hála a törpeségemnek, nekimentem az egyik asztalnak. A többiek nem! De én igen.
Ahhoz képest, hogy kicsi vagyok, simán lebontom az egész kócerájt úgy öt másodperc alatt. S még segítség se kell hozzá!
S akkor most hova tovább?

Buldózernek.